„Turultalanítás” a kommunista diktatúra éveiben.

Az 1945 utáni évtizedekben a turul mint szimbólum használata szinte teljesen megszűnt Magyarországon, mivel a kommunista hatalom minden olyan jelképet és emléket igyekezett eltüntetni, amely a magyar jobboldali hagyományokhoz volt köthető. A turul ráadásul vitathatatlanul bűnös ideológia egyik jelképe volt, vagyis – összemosva egyéb nemzeti jelképekkel – alkalmas volt arra, hogy mindent diszkreditáljon, ami a magyar múltat jelképezte. A XIX. században állított turulos szobrok általában elkerülték a retorziót, de a XX. századi alkotások közül jóval kevesebb maradhatott fenn.

A Rákosi Mátyás által elrendelt szoborrevízió következményeként számos emlékmű került el a közterekről az ócskavastelepekre, vagy a kohókba. A Tatabánya melletti, bánhidai Turul-emlékmű elbontásáról is döntés született, és habár „az 50-es években a szoborpalástot a madártest magasságának kb. hatodrészéig ellopták” (A Tatabányai turul II., Tatabánya, 1993.), továbbá a turul több tollát lenyírták, a szobor végül megmenekült, csakúgy, mint Donáth Gyula szobrász másik ismert turulszobra a budai várban. A hét millenniumi emlékmű egyikeként felállított munkácsi emlékművön lévő turulszobrot – amit a csehszlovák katonák megrongáltak – a Vörös Hadsereg a város elfoglalása után, 1945-ben beolvasztotta és ötágú csillagot öntöttek belőle. Végül nemrég, 2008-ban készült el az egykori madár másolata, mely így „visszaszállt” Munkács várára.

A turul név a kommunizmus idején igazi stigma volt, amit jól illusztrál a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság által 1883-ban indított Turul című folyóirat kálváriája. A Népművelési Minisztérium kultúrpolitikai párhuzamot vont a Turul Szövetség és a lap között, s bár később sikerült eloszlatni ezt a félreértést, a folyóirat így sem használhatta a nevét. Megvonták tőle a támogatást, 1951-ben meg is szűnt, csak 1992-ben indult újra.

A náci barbárságot és magyar kiszolgálóik rémtetteit a magát antifasisztának valló pártállami diktatúra is elítélte, ezért a turul nemcsak tabu volt, hanem veszélyes bélyeg is, ami alapján az egykori rendszerhez kapcsolódó embereket, társaságokat, így a Turul Szövetség aktívabb
tagjait is üldözték. A hivatalos ideológiában azonban a zsidóság csupán vallásfelekezetnek számított, így belpolitikai okokból nem engedték meg, hogy a származás problémájáról, az antiszemitizmusról és a zsidóüldözésről tisztázó párbeszéd és lelkiismeret-vizsgálat
folyjon.

A háborús főbűnösök korai elítélése után a nyilasokat csak néhány évvel később fogták perbe. Bár a fontosabb sajtóorgánumok tudósítottak az eseményekről, sehol nem kapott vezető helyet a téma. Az új rendszernek ugyanis nem volt érdeke a nyilasok komolyabb elszámoltatása, akik közül akkor már sokan emigráltak, többen pedig csatlakoztak a kommunista párthoz. Ugyanígy nem lehetett megemlékezni a második világháborúban meghalt katonákról, áldozatokról sem, mivel a kommunista emlékezetpolitika szerint ezzel a bűnösöket siratták volna a túlélők. Így egyetlen állami, illetve önkormányzati fenntartású emlékmű sem készült a halottak tiszteletére.

„A bánhidai Turult még Rákosi sem merte bántani” […] tudta, hogy védelmére Tatabányán negyvenezer szervezett munkás ugrott volna talpra.”
(Magyar Nemzet, 1992. november 28.)

További képeket talál a galériában, amely a képre kattintva érhető el.